Vagy olyan, mint a Mikulás, és csak hinni szeretnénk benne? Hamarosan, újra utolér bennünket a karácsony misztériuma, és ezzel együtt a karácsonyfa vásárlás „hisztériuma” is, mely főleg társadalmunk hím egyedeit érinti. Próbatételük első állomásán az asszonyuk iránt mutatott türelmüket kell bizonyítaniuk, míg szerelmetes párjuk ki nem választja a tökéletes forma-ár-magasság hibátlan kombinációját. Ezután következnek csak a fizikai megpróbáltatások, mint a kiválasztott darab tetőcsomagtartóra rögzítése, majd az otthoni gyermek tekintetetek elől való elrejtése. Tagadhatatlan, hogy a legnehezebb próbatétel marad utoljára. A fa törzsének végét fogpiszkálónak tűnő vastagságúra kell meghegyezni egy kanál élességű húsbárddal, lehetőleg feltűnésmentesen és indulatszavak hangos kiejtése nélkül egy sötét hideg helyen, nehogy az utódok kétségbe vonják az ajándékok és a karácsonyfa misztikus érkezését
Persze én erről mit sem tudtam akkor, amikor tágra nyílt gyermekszemeimben tükröződött a karácsonyfánkon szikrázó csillagszóró fénye. Elképzelésem sem volt arról, hogyan varázsolódhat egy ilyen csoda a mi házunkba, egyik pillanatról a másikra. Hát valahogy így. Amikor gyermeklelkű felnőtté váltam, szerettem volna újra látni az örömtől ragyogó szemeket, immáron a saját gyermekeimében. Ekkor indult a „Nagy karácsonyfa mizéria”.
Szüleim környezettudatossága alulról sem karcolta a nullának nevezett szintet, sőt néha abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán ismerték ezt a szót. Az utat, melyen járok, magamnak harcoltam meg, átolvasott éjszakák és körmöm alá szorult néhány köbméter föld árán. Nem érzem magam a környezettudatosság ádáz élharcosának, de azért ahol lehet odafigyelek, hogy ne hagyjak túl nagy guberálni való kupacot magam után. Így történt a karácsonyfánk történetével is.
Számomra „A” karácsonyfa, az legalább a mennyezetig ért. Az ennél magasabb fát már nem tartottam észszerűnek, hiszen a mennyezetbe vágott lyukon keresztül, úgysem látjuk a tetejét. Két évtizeddel ezelőtt, egyetlen ökologikus módja a mennyezetig érő fenyőfának a méregdrága földlabdás fenyő volt. Ekkor érkezett meg az első karácsonyi kompromisszum. A fa teteje nem karcolta a plafont, de új szabályunk megkövetelte a legidősebb gyermek fejbúb magasságának minimum meglétét. Nem túl magas. A földlabdákat kora tavasszal kipattogtattuk az udvarra és ügyesen elültettük őket.
Mindenféle finansziális okokból, ugyanezen labdákat néha visszatapsoltuk és újra ők állhattak a decemberi hónap rivaldafényében. Kétévente cseréltük az önkéntes fenyőket, akik harcos helytállással viselték a küzdelmeket. A harmadik évben, már inkább egy megfáradt leszázalékolt zsoldosnak tűntek, akik már nem akartak tovább karácsonyunk díszei lenni, ezért szabadon engedtük őket, mint a filmben Willy-t. Willy és a hatalmas óceán még csak rendben lett volna, de nekünk ezer négyzetméteren kellett volna az ötödik bálnát elengedni s bajosan álltunk a drótkerítésbe beakadó uszonyokkal.
Az emberi leleményességnek köszönhetően ma már megannyi lehetőség végeláthatatlan sora áll előttünk. Létrehozták a fenyőnek látszódó tárgyat, a műfenyőt, ami miatt ugyan nem vágnak ki fát, de ökológiai lábnyoma, annak ellenére, hogy nincs is lába, meglehetősen nagy. Nem beszélve arról, hogy a zöld kis mikroműanyagok csillámporként telepszenek meg az ember tüdejében. Aztán léteznek könyvtári fák, melyet egy időszakra pénzért kikölcsönözhetsz. A legszélesebb mosolyt nálam, mégis a különböző munkahelyeken, rendkívüli kreativitással megalkotott fenyőimitátorok nyerték el. Üvegekből, könyvekből, dísztárcsákból és figyelem!, gumikesztyűkből megalkotott karácsonyfák! Mi ez, ha nem újrahasznosítás?
Míg egy nap megérkezett a felmentőhadsereg. Ürge-Vorsatz Diána, klímakutató bejegyzése hozta el a várva várt zöld lámpát. Idézem: „Minél több karácsonyfát vásárlunk, annál nagyobb földterületből annál többen élnek meg Magyarországon olyan tevékenységből, ami alapvetően a természetet támogatja és élőhelyet biztosít, a lokális klímát szabályozza, a tárolt széndioxiddal a kibocsájtásainkat mérsékli, a biodiverzitást elősegíti, az aszályt csökkenti, a talajvizet tárolja, élőhelyet biztosít, és még sokáig sorolhatnám az előnyeit.” Ezúttal kifejezetten felszólítva éreztem magam, a piacon fellelhető, lehető legmagasabb fenyő megvételére és irigykedve gondoltam azon társaimra, akiknek eddig, egy csepp lelkiismereti problémát sem okozott a vágott fenyő behurcolása a lakásba.
Nem szeretnék itt, a feloldozás kapujában megállni és mélyebbre merítkeznék az ünnepek adta témában. A valódi környezettudatosság, nem a karácsonyfa természetes, mű vagy kölcsönzött mivoltán múlik. Sokkal inkább múlik, olyan dolgokon, amik keresztbe- és átszövik a mindennapjainkat. Mondjuk, néha biciklire pattanunk vagy nem a nejlonzacskóba pakoljuk a zöldségeket a boltban, hanem a pamutzsákocskákba vagy az udvarunk olyan hely, ahol szívesen lakik a biodiverzitás bármely tagja. Nem akarlak untatni benneteket a „vagy”-okkal.
Sorolhatnám itt még oldalakon át, de akkor nekem is szembe kellene néznem néhány takargatnivalómmal a környezettudatosság terén. Ez egy másik cikk témája lenne. Karácsonykor ne gyötörjük magunkat a „nagy karácsonyfakérdéssel”! Rendben van a műfenyő, a vágott fenyő, a földlabdás fenyő, a kölcsönvett fenyő, a gumikesztyűfenyő, ha az év többi napján lelkiismerettel odafigyelünk a túlfogyasztás elkerülésére és törekszünk mindig az egyszerűbb, tisztább megoldásokra. Gyermekeim bölcs nagymamája mondta egyszer: „Azért kell sok egészségeset ennünk, hogy ehessünk néha egy kis egészségtelent is”. Én azért mégiscsak előrukkoltam, saját magam szórakoztatására, egy bennem megszülető, karácsonyfa helyettesítővel, mely alá már nem kerülnek csomagolt ajándékok, hiszen minden évben csupán játékkal, énekléssel és beszélgetéssel ünnepeljük meg egymást és a kis Jézus születését.
Áldott karácsonyt!